Klió 2001/2.

10. évfolyam

A párizsi helyhatóság

Párizs politikai állásfoglalása a francia nemzet történelmének, választási kultúrájának mindig kiemelkedően jelentős részét képezte, értékelhető úgyis, mint a párizsi polgárok politikai magatartásának visszhangja. Philippe Nivet és Yvan Combeau könyve Párizs politikai életének történetét tanulmányozza a XX. század kezdetétől napjainkig. Nivet az Université de Picardie történész tanára, akinek 1994. évben jelent meg témánkban „Le Conseil Municipal de Paris de 1944 á 1977” címmel önálló publikációja, majd két év múlva „Les Assemblées parisiennes de la déclaration de guerre á la libération de Paris” címmel szintén témánkat érintő írása. Combeau, aki az Université de la Réunion történész professzora, 1998-ban és egy évvel később jelentetett meg átfogó munkát a párizsi helyhatósági választásokról, előbb „Paris et les éléctions municipales sous la Troisičme République”, majd „Histoire de Paris” címmel. A könyv részletesen tárja fel a párizsi polgárok választási szokásait, a politikai pártok fővárosbeli helyzetét és annak változását, bemutatja hogyan vált Párizs a két világháború közötti hagyományos francia jobboldal erős bástyájából az RPF sikerével a IV. köztársaság ideje alatt és azt követően az V. köztársaság idején a gaullisták központjává. Ugyan a szerzőpáros a könyv kéziratát még 2000. végén lezárta, ismertetésének aktualitását erősíti azonban az is, hogy a 2001 márciusában tartott országos helyhatósági választásokon, a baloldal előretörésének köszönhetően, a jobboldal elvesztette 21 éve tartó uralmát a francia fővárosban.

1860-ban a külső területeket Párizshoz csatolták, így az arrondissement-ok (kerületek) száma 12-ről 20-ra emelkedett, a népesség 1 millió 696 ezer főről az 1870-es évek végére elérte a 2 milliót, 1896-ra pedig a 2,5 millió főt. A társadalmi csoportok elhelyezkedését illetően szerzőink megállapítják, hogy a VIII. arrondissement és Saint-Germain környékén laktak a szolganépek, a tehetősebb családok a város nyugati részén maradtak, a VII. arrondissement (Invalides, École-Militaire), a Quartier Latin déli részén, a VI. arrondissement (Quartiers de Notre Dame-des-Champs et de l'Odéon) illetve a Vendôme tér környékén. Az első tőkések a nyugati külvárosban (Épinett, Auteuil) laktak, míg a munkások a déli külváros, a Quartier de Javel et de Grenelle (XV. arrondissement) területén. A XIX. század utolsó évtizedeiben Párizs nem csupán republikánus város, amit a II. császárság ideje alatt szervezett választás is jelezett, hanem a radikalizmus fellegvárává is vált. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy az 1871-es kommün elnyomását követően. az 1872. január 7-ei választásokon a republikánusok mögött a radikálisok végeznek. A szerzők nemcsak a párizsi helyhatósági választások eredményeit alapul véve vizsgálják a főváros politikai életét, hanem a teljesség igényével az országos szintű törvényhozási és elnökválasztás eredményeit is figyelembe veszik, ugyanis a párizsi lakosok politikai állásfoglalásának pontos megítéléséhez elengedhetetlen a helyhatósági, törvényhozási és az elnökválasztások eredményeinek vizsgálata. Az 1877. október 28-ai törvényhozási választásokon a főváros 19 republikánus képviselőt számlál a 20 megszerezhető helyből, annak ellenére, hogy a törvényhozási képviselők többségét a radikálisok adták. Közülük néhány nagy nevet említsünk meg: Georges Clemanceau, Henri Allain-Targé, Léon Gambetta. Láthatjuk tehát, hogy egy radikális többségű törvényhozásban a párizsi polgárok az általuk adott 20 képviselői helyből 19-et a republikánusoknak juttattak, az országos választói magatartást egyáltalán nem követve. Ez a tendencia mindvégig megmarad, és indokolja annak szükségességét, hogy a főváros lakóinak politikai állásfoglalását minden egyes választás alkalmával, az országos eredmények tekintetében és önállóan is megvizsgálják szerzőink. Az 1887. májusi helyhatósági választásokon, amely 1871 óta a hatodik ilyen típusú választás volt, a radikálisok a megszerezhető 80 mandátumból 46-ot birtokoltak, ezzel számukra a legnagyobb sikert könyvelhetik el a helyhatósági választások történetében. A „Radikális Köztársaság” a XIX. század végig jellemzi a főváros politikai berendezkedését, a párizsi radikálisok legerősebb központjai a II., III. és IV. arrondissement-okban találhatók, 1887-ben az említett három arrondissement-ban megválasztott 12 képviselőből 10 radikális városatya volt.

Az új évszázad első évtizedét egyértelműen a jobbratolódás jellemzi a párizsi helyhatóságban: az 1900. tavaszi választásokon (május 6. és 13.) a nacionalisták sikerei felforgatták a politikai erőviszonyok addig kialakult egyensúlyát. Az 1902. év májusában tartott törvényhozási választások ezt a helyzetet csak megerősítették, hiszen Párizs 40 képviselői helyéből 23-at szerzett a jobboldal – ebből 15-öt a nacinalisták –, míg 17 mandátumot a baloldal a francia törvényhozás alsó házában. Az 1904–1909 közötti időszakot a radikális többség jellemezte a Conseil municipal-ban (Városi Tanács). Az első évtized utolsó helyhatósági választása megerősíti a baloldal pozícióját, a részvétel 3 százalékpontos csökkenése mellett a politikai értelemben vett jobboldal és baloldal között stabilitás alakult ki: a Conseil municipal-t 7 konzervatív, 19 nacionalista, 11 republikánus, 23 radikális és 20 szocialista képviselő alkotta. Ez az arány nem változott jelentősen az 1912-es választás alkalmával sem, hiszen 42 városatya tartozott a jobboldalhoz, míg 38 a baloldalhoz. A párizsi radikálisok 10 képviselői helyet vesztettek.

1914-ben a hadiállapot kinyilvánítása felfüggesztette a választási szabályokat és eljárást. 1914 nyara és 1919 ősze között nem volt választás, a városi tanács ülését hivatalosan 1916. májusában elnapolták, ennek ellenére a várost képviselő testület folytatta munkáját, többek között szociális rendelkezéseket hoz, és az élelmiszerellátást szabályozta. 1918. november 11-én, 1561 nap háborút követően, a párizsi polgárok az utcákon ünneplik a győzelmet és a háború végét.

Az 1919–1920 évek fordulóján tartott választásokat a politikai béke és újjáépítés jellemezte: törvényhozási választásokat tartottak 1919. november 16-án, helyhatósági választásokat 1919. november 30-án és szenátorválasztásokat 1920. január 11-én. A törvényhatósági választásokon a Párizsban megszerezhető 40 képviselői helyből 22-t a nacionalisták, 14 helyet a szocialisták tudhattak magukénak, míg a radikálisok csupán 3 mandátumot szereztek egy független jelölt mellett. A jobboldal sikere a helyhatósági választásokon is megmaradt, sőt az 1920-as évek a jobboldal dominanciáját hozta a fővárosban. Minden egyes választás alkalmával – legyen az törvényhozási vagy éppen helyhatósági választás – a politikai jobboldal a képviselői helyek kétharmadát szerezte meg, míg a baloldal darabjaira bomlott. A baloldali radikálisok, szocialisták, szocialista köztársaságiak és kommunisták a főváros politikai életének másodvonalába kerültek. 1909 óta, a baloldal képtelennek bizonyult arra, hogy visszaszerezze politikai befolyását a francia fővárosban, és még az 1932. évi helyhatósági választásokon is csupán 10 képviselőt küldhetett a Conseil municipal-ba, legerősebb központjaik Párizs keleti részében, a XI., XII., XIII., XVIII., XIX. és XX. arrondissement-okban találhatóak. Az 1930-as évek elején válság bontakozott ki a főváros és a francia kormány között. Jeun Chiappe prefektus a helyhatóság többségének támogatásával erősíteni kívánta Párizs helyzetét egy gyengülő, válságban lévő kormányzattal szemben. A párizsi rendőrség vezetőjének elmozdítása csak növelte harci kedvüket és a mögéjük sorakozó támogatók számát. A párizsi Hôtel de Ville (Városháza) 1934 januárjában, egészen február 6-ig sorozatos megmozdulások középpontjában állt. A megalakult Comité de salut public (Közjóléti Bizottság) kiáltványában a köztársasági elnökhöz fordult, követelve a törvényhozás azonnali feloszlatását, ideiglenes kormány kinevezését és új választások kiírását. Az önkormányzat saját delegációt jelöl ki a tárgyalások megkezdésére Charles des Isnards, Georges Contenot, Armand Massard és Paul Piel városatyák személyében, akik kérdéseket intéznek Daladier kormányfőhöz és helyetteséhez, míg egyidejűleg a tüntetők a Palais-Bourbon irányába haladnak. A delegáció a kormány azonnali távozását követeli a tárgyalások megkezdésekor, egyben biztosítva Daladier-t, hogy lemondásával rögtön véget vethet a Concorde téren zajló és egyre jobban terjeszkedő tüntetéssorozatnak. A válság megoldását Albert Lebrun köztársasági elnök február 7-ére dátumozott, de még előző este kiadott nyilatkozata oldotta meg, amelyben azonnali hatállyal lemondatta a Daladier-kormányt. René Fiquet a Conseil municipal elnöke, a tanács ülésének megkezdésekor – 1934. március 21-én – beszédében kiemelte, hogy a párizsi Hôtel de Ville részt vett abban a politikai győzelemben, amely a Daladier-kormány lemondatásához vezetett. Ez a párizsi jobboldal számára egyértelmű sikerként könyvelhető el.

Az 1935. május 5-ei és 12-ei helyhatósági választásokon a szocialisták, kommunisták és a radikális szocialisták közös kampányt folytattak. Ennek előzményeként tekinthetjük az 1934 júliusában közöttük megkötött egységes cselekvési paktumot és az 1934. októberi járási választásokon közösen elért sikereket. A választásokon a jobboldal győzedelmeskedik ugyan, 37 képviselői helyet szerezve meg, sikerük legfőbb okát azonban az előző év február 6-ai eseményekben lelhetjük fel.

Az 1939-es hadba lépési nyilatkozat következtében a politikai élet feltételei összezavarodtak. Az 1938-as járási választások voltak az utolsó választások az 1945-ös helyhatósági szavazások előtt. Az 1939. augusztus 23-án aláírt német–szovjet paktum következtében óriási kommunistaellenes hullám söpört végig az egész országon. A paktum megbotránkozást keltett nemcsak a jobboldal, hanem a szocialisták és a baloldali radikálisok körében is. Ez év szeptember 26-án a kormány betiltotta az összes kommunista szervezetet, a párizsi Hôtel de Ville azonban ezen a téren tett intézkedéseivel megelőzte a kormány lépéseit: szeptember 8-án a fővárosi helyhatóság visszautasította a kommunisták munkáját, majd szeptember 15-én úgy dönt, hogy a Hôtel de Ville egyetlen terme sem állhat ezentúl a kommunisták rendelkezésére. A korábban megválasztott párizsi kommunista képviselők 1939. október 2-án „Groupe social et populaire de la Seine” néven, míg a kommunista törvényhozási képviselők „Groupe ouvrier et paysan français” elnevezéssel szerveződnek újjá. A 12 kommunista fővárosi városatya közül csak egy, Vital Gayman szakít a Francia Kommunista Párttal október 26. előtt.

A háború vége és a IV. Köztársaság megalakulása között eltelt két év alatt a főváros adminisztrációjának reformja nem vezetett eredményre. A De Gaulle vezetésével megalakult ideiglenes kormány a kommunisták előretörésétől félve nem sietett a reformokkal. E két év alatt a baloldal újra visszaszerezte a századelőn elvesztett befolyását, annak ellenére, hogy ez a dominancia most rövid életűnek bizonyult, hiszen az 1947-es évben megtartott helyhatósági választások a gaullisták győzelmét hozták. 1947. április 14-én megalakult a Rassemblement du peuple français (RPF), melynek fő célja, hogy „... fellendítse és győzelemre segítse népünk [a francai nép] unióját az Állam reformja és újjáépítése érdekében...”. Jacques Soustelle, a hivatalos megalakulás másnapján már több mint 12 700 tagról ad hírt egyedül csak a Région parisienne-ben, 1947. május elejére a taglétszám eléri a 103 ezret. Az RPF számára a főváros szimbolikus jelleggel bír: a győzelem nem maradt el, az október 20-ai választásokon az RPF 55,7 százalékot szerez a baloldal 27 százalékos eredményével szemben a párizsi helyhatóságban, úgy hogy 14 arrondissement-ban abszolút többséget szerez. Az RPF képviselői között találunk gaullista ellenállót, de a két világháború közötti időszakban volt városatyát, illetve a legnagyobb és legrégebbi párizsi családok tagjait is. A politikai baloldal két éven át tartó erőfölénye 1947 után szertefoszlott. Az 1951-es törvényhatósági, majd az 1953-as helyhatósági választásokon egyaránt a jobboldal győzedelmeskedett, míg a baloldal a leadott szavazatok egyharmadát szerzete meg (1947: 36%, 1951: 37%, 1953: 37.3%) és közel ugyanekkora arányú képviselőt küldött a főváros helyhatóságába.

1958-ban a párizsi választópolgárok ismételten bizalmat szavaztak De Gaulle tábornoknak. A képviselőket – akik az államfőtől algériai politikája okán eltávolodtak – nem követték a választópolgárok. Így alakulhatott ki Párizsban egy valóságos gaullista bástya, két ellenzékkel körülvéve, baloldali ellenzékkel, amelyben a szocialisták erősödése ellenére még mindig a kommunisták játszották a főszerepet, és a politikai középvonalon elhelyezkedő centristákkal. A kormány bizonytalanságának és az algériai válságnak tudható be a IV. Köztársaság bukása 1958-ban. Ez év májusának eseményei tették lehetővé, hogy De Gaulle tábornok visszakerüljön a hatalomba, melyben különösen nagy szerepet kaptak a párizsi választópolgárok. Visszaemlékezésében – „Les chevauz du pouvoir” címmel – a párizsi rendőrség vezetője, Maurice Papon – akit 1958. márciusában iktattak be hivatalába – több tüntetésre emlékszik vissza ebben az időszakban a Champs-Élysées-n. Az új francia alkotmányt a nyár folyamán készítették elő. De Gaulle szeptember 4-én olvasta fel a Köztársaság téren és szeptember 28-án népszavazásra terjesztette elő. Az igen szavazatot – 77,6 százalékos párizsi részvételi arány mellett – a francia választópolgárok abszolút többsége tartotta helyénvalónak, Párizs minden egyes arrondissement-jában megszerezve ezt az arányt. A francia főváros támogatásáról, méghozzá elsöprő többségű támogatásáról biztosította a tábornokot és alkotmányát, mely támogatást az 1958. november 23. és 30-ai törvényhozási választásokon is biztosítja a gaullisták számára nemcsak a fővárosban, hanem az egész országban, ezzel lehetővé téve a valóságos hatalomba való visszatérésüket. Az algériai válságot követően De Gaulle tábornok kifejezésre kívánta juttatni, hogy új fejezet kezdődik a francia történelemben, és elhatározta, hogy leváltja a kormányt. 1962. április 14-én Michel Debré miniszterelnök lemond, helyét még aznap Georges Pompidou foglalta el. A Pompidou-korszakot (1962–1974) nagy építkezések jellemzik a fővárosban, melyek különösen a Quartier des Halles-t és a külvárosi arrondissement-okat érinti. Párizs lakossága ekkor erős csökkenést mutat: míg 1954-ben a központi városrész 2.85 millió lakost számlált, addig 1975-ben csupán 2.3 milliót. Ez a városrész 1954-ben a Région parisienne összlakosságának 40 százalékát tette ki, de 1975-ben már csak 23 százalékát. Ennek következtében jelentős csökkenést mutat a választópolgárok száma is. Az 1965. márciusi helyhatósági választásokon a gaullisták és a független republikánusok szövetsége végzett az élen, az első fordulóban megszerezve a leadott szavazatok 38,17 százalékát, majd a második fordulóban relatív többséget szerezve, a rendelkezésre álló 90 helyhatósági képviselői mandátumból 39-et birtokolva. 1965 szeptemberében a XII. arrondissement-ban a belügyminiszter, Royer Frey győzedelmeskedik az időközi helyhatósági választásokon, ezzel 40-re emelve a márciusban megszerzett képviselői helyek számát. Ezt az eredményt a gaullisták erejének megtartásaként értékelték ekkor a fővárosban. Az 1968-as elnökválasztás De Gaulle győzelmét hozta, megelőzve a szocialisták jelöltjét, Mitterrand-t, a centralisták jelöltjét Jean Lecanuet-t és a szélsőjobboldali Jean-Louis Tixier-Vignancour-t. Párizs vonatkozásában az elnökválasztás De Gaulle győzelmét hozza, hiszen a tábornok a 20 arrondissement-ból 19-ben szerez többséget, és csupán egyetlen arrondissement-ban végez az élen Mitterrand.

Az 1970-es évek elején valamennyi politikai tömörülés egyetértett abban, hogy a főváros státuszát újra kell szabályozni, hiszen ezt legutoljára 1871. áprilisában tették meg. 1973–1974 folyamán nyolc törvényjavaslatot készítettek elő, de a Pierre Messmer vezette kormány nem volt képes véghezvinni ezt a reformot. Valéry Giscard d'Estaing 1974-es köztársasági elnökké választását követően a munkálatok felgyorsultak, és 1975. december 31-én megszavazták a Párizs státuszáról szóló törvényt. A fővárosnak két irányítója van a törvény szerint: a polgármester és a párizsi rendőrfőnök. A párizsi városatyák számát 109 főben határozták meg.

1977-ben a helyhatósági választásokon a gaullista jelölt Jacques Chirac győz, ezzel megőrizve a fővárost a gaullisták bástyájának, amelyet 1947-ben szereztek meg, és amelyet az algériai válságot követően vesztettek el. 1976-ban Chirac lemond miniszterelnöki funkciójáról, ő az első miniszterelnök, aki – az V. köztársaság ideje alatt – önként távozott a Matignon-palotából. 1977. március 25-én – közvetett módon, a megszerezhető 67 szavazatból 40-et birtokolva – választották meg polgármesternek Henri Fiszbinnel szemben és ezt a posztot egészen köztársasági elnöki megválasztásáig – 1995 májusáig – megőrizte. Chirac megválasztása egy, a párizsi politikai történelemből már jól ismert formula ismétlődését jelentette: helyi hatalom alakult a nemzeti hatalommal szemben, válságokat idézve elő ezáltal a főváros helyhatósága és az állam között.

A párizsi helyhatóság mindig meghatározó szerepet kapott a francia nemzet politikai történelmében, választópolgárai saját akaratukat a lehető legnagyobb sikerrel juttatták kifejezésre. A 2001. év márciusában megtartott helyhatósági választásokon a jobboldal elvesztette az 1977 óta birtokolt pozícióját. A nemzeti kormány és a párizsi helyhatóság az egyik legfontosabb politikai tengelyt jelenti a francia politikai kultúrában.

 

Philippe Nivet – Yvan Combeau: Histoire politique de Paris au XIXé siécle (Párizs XIX. századi politikai története). Presses Universitaires de France, Paris, 2000. 352 o.

 

Takács Tibor

 

HonlaP

Tartalomjegyzék 2001/2.